Nyitva tartás
Hétfő:
17:30 - 19:30
Szerda:
07:30 - 19:30
Péntek:
17:30 - 19:30

 

 

 

Agostyán Könyvtár kiállíás

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.

telefon: 06/30/691-0042

e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

Tata-Agostyán  
 
Móra Ferenc: A király fája

A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.

- Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.

- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.

 

Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.

 

Persze régen volt ez, nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.

Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiba, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre nem nyeríti magát a lova.

 

- Mi bajod Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.

 

Nem volt Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.

 

- Fogadjisten, szolgám - adat vissza a köszöntést emberségesen.

- Kinek tiszteljelek?

-Támadi Balázs a becsületes nevem.

- Vitézhez illő név - mosolygott a király.

- Huszár voltam - hózta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.

- Hát most mi vagy? - kérdezte a király.

- Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe, Támadi Balázs és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.

 

Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.

 

- Gödör biz ebből, tiszt úr.

- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?

- Ennek-e, tiszt úr, ennek-e! - emelt föl az öreg a földről egy facsemetét.

- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?

- Nono, tiszt úr, teremhet ez még énnekem is - törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét.

- De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.

 

Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenyedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.

 

- No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.

 

Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.

 

- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?

 

A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.

 

- Ó bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyalmát!

 

Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.

Készült 2007-ben. © Agostyán Faluház és Könyvtár | Impresszum