Nyitva tartás
Hétfő:
17:30 - 19:30
Szerda:
07:30 - 19:30
Péntek:
17:30 - 19:30

 

 

 

Agostyán Könyvtár kiállíás

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.

telefon: 06/30/691-0042

e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

Tata-Agostyán  
A hónap meséje
A három szarvas

Szomorú magányban éldegélt egyszer egy asszony. Szükséget ugyan nem szenvedett semmiben sem, megvolt neki mindene, csak éppen gyermeke nem volt. Pedig jaj, de nagyon vágyott rá!. Egy reggel aztán így könyörgött a naphoz:

- Édes, egyetlen nap, ajándékozz meg egy gyermekkel, visszaadom, ha felnő.

És íme, nemsokára kislánya született. Babusgatta, fürösztgette, nagy lánykává nevelgette.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy reggel aztán, amikor a lányka sétálni indult, a nap éppen ott ténfergett a fák csúcsán, meglátta a kislányt s megszólította:

- Mondd meg az édesanyádnak, azt üzenem, váltsa be már az ígéretét.

Hazament a kislány, és elmondta, mit üzent a nap: Megijedt az asszony, minden csepp vér kifutott az arcából. Nagy sokára szólott csak:

- Legközelebb, ha majd találkozol a nappal, mondd meg neki, hogy éppen tésztát gyúrtam, nem szólhattál nekem.

A lányka persze másnap is találkozott a nappal meg harmadnap is. Hozta, egyre hozta a nap üzenetét, de az asszonynak mindig akadt valami kifogása. Most ez a dolga, most meg az, egyszer-egyszer mondhatja a kislány, hogy elfelejtett szólni. No elfogyott a nap türelme, és legközelebb, se szó, se beszéd, kézen fogta a leánykát és elvitte messze-messze a palotájába. Sírt-rítt az anyja, jaj, de kesergett az egyetlenjéért.

A nap pedig őrizte a lánykát, a palotából csak a kertbe engedte ki, magas a fal, onnan ugyan nem szökhetett el. ennyi volt a lányka szabad járása-kelése.

 

Egy reggel aztán elindult a nap, hogy bejárja a világot, végigkússzék a fényes égbolton, hiszen az a dolga. Magára maradt a lányka, és tűnődött a sorsán. Eszébe jutott szegény édesanyja, sírva fakadt nagy bánatában, hosszan-hosszan hulldogáltak a könnyei. Amint így sírdogált a kertben és nézte, nézegette a sok óriási fát, így tört ki belőle a keserűség:

 

- Hervad anyám szívecskéje, hervadjon a fák levélkéje!

S tépte, marta az arcát, hogy szinte kicsordult a vére. S csodák csodája, egyszerre hullt, hulldogálni kezdett a sok falevél, mind lehervadt a nagy fákról.

Estefelé megjött a nap, észrevette a vért a lányka arcán.

- Mi bajod, kislányom? - kérdezte szeretettel.

- Kutya, macska összeveszett - felelte a lányka -, hozzájuk futottam, hogy szétválasszam őket, s megkarmolt a macska.

Fogta a nap a macskát, s behajította a tengerbe.

 

Másnap, míg a nap úton volt, megint csak összemarta magát a lányka.

- Hát veled mi történt? - kérdezte a nap, mihelyt megpillantotta.

- Kutya, disznó összeveszett, szét akartam őket választani, ugyancsak megharapott a kutya.

Fogta a nap kutyát, s azt is a tengerbe vetette.

Harmadnap is elindult a nap, de már nem ment messzire, hanem a felhők mögé rejtőzött. Onnan leste a lánykát. Látta ám, hogy maga tépi-marja az orcáját, s egyre csak az édesanyja után siránkozik. No, előbújt a nap, odalépett a lánykához.

- Nem bánom - mondta -, menj az édesanyádhoz, elkísértetlek hozzá.

Hármat füttyentett, s íme három szarvas ugrott elébe.

- Min éltek ti, feleljetek? - kérdezte a nap.

- Füvön élünk, vizet iszunk rá - felelték a szarvasok.

- Rátok bízom ezt a lánykát - mondta a nap -, fogjátok, s vigyétek az édesanyjához.

- Visszük - felelték a szarvasok. S ezzel útra is keltek, s mentek, egyre mentek, hegyen át, völgyön át.

 

Talán már a fele utat is hátuk mögött hagyták, mire kissé elfáradtak és megéheztek. Így szóltak hát a lánykához.

- Legelészni, vizet inni, megyünk kicsit megpihenni.

Egy nagy kert előtt állottak éppen, három nagy ciprusfa nyúlt a magasba a közepe táján. Ráültették hát a lánykát az egyikre, fenn az ágak ringó magosában.

- Ha bajba kerülsz - mondták neki -, füttyents hármat, s itt termünk máris a ciprus alatt.

 

Egy kút is volt éppen a fák alatt, a kert végében meg egy vakolatját hullajtó öreg ház, abban lakott a sárkány a feleségével meg a három lányával.

Azt mondta a sárkány az egyik lányának:

- Szaladj ki a kútra, hozz friss vizet!

Vette a sárkánylány a korsót meg a vedret, s ment a kútra vízért. Amint ráhajolt a kávára, hogy merítsen, hát uramfia, mit lát? Ott tükröződik benne a fán üldögélő lányka képe. Mert hát éppen a kút felett nyúlt az égbe a ciprusfa. Csak úgy fénylett tőle a víz, akár a sárarany fényessége.

No, nagyot bámult a sárkánylány. "Lám, lám - gondolta -, hát ilyen világszépe vagyok én! S mégis vizet kell hordanom!"

Fogta a korsóját, összetörte, vette a vedrét, a kútba hajította, s indult nagy durcásan vissza a házba.

- Hol a friss víz, hol a korsó? - kérdezte tőle a sárkányasszony.

- Világ szépe volnék tán én, mint az arany, ragyognék én, s még is velem hordatsz vizet? Összetörtem a korsómat, kútba dobtam a vedremet, nem hordok én többé vizet! - toporzékolt a lány nagy haragosan.

 

Küldte az asszony a másik lányát, azonmód jött az is vissza. Elküldte a harmadikat, az is éppen így került haza.

- Már megnézem magam is - mondta sárkányasszony -, mi ütött ebbe a lányba.

 

Odament az asszony a kúthoz, hát amint odaér, fénylik a kert, csillog a víz, akár a nap ragyogása. Széjjelnéz erre is, arra is, a három fára is feltekint, hát az egyiken ott ül egy lányka, annak ragyog úgy az arca.

 

Nézte, nézegette a sárkányasszony a lányka tündöklő orcáját, gyenge húsát, s összefutott a szájában a nyál a gonosz gondolatra, hogy ő bizony abba a gyenge húsba beléharap, felfalja a szegény kislányt.

De hát magas ágon üldögélt az, nem tudta a sárkány elérni. Így aztán nyája szóval fordult hozzá, s mézédesen csalogatta:

- Szállj le, lánykám, ciprusfádról, megmosdatlan, megfésüllek, édes mézet adok neked.

- Jaj, nem vagyok én még éhez, le nem szállok a fácskámról - felelte a lányka.

- Jössz ide, izibe! - ripakodott rá a sárkányasszony. - Egy-kettő, vagy kidöntöm alólad a ciprusfát!

 

Eszébe jutott erre e lánykának a három szarvas, s ahogy meghagyták, hármat füttyentett neki. A szarvasocskák javában legelésztek. Egyszerre csak megtorpant a legkisebbik, és így kiáltott fel:

- Nem hallottátok? Mintha a lányka szólítana bennünket.

- Tán a füled csengett - felelte a másik kettő -, mi nem hallottunk semmit se.

Ám alighogy elfüttyentette magát a lányka, a sárkány kitátotta a rettenetes torkát, s akkorát harapott a ciprus törzséből, hogy a gyönyörű szálfa menten alázuhant. A lányka éppen hogy még átugorhatott róla a mellette lévő másik fára.

 

Hej, de megmérgelődött ettől a sárkány!

- Jössz le onnan tüstént! - kiáltott vadul.

- Dehogy megyek - felelte a lányka -, ha addig élek is! - és megint füttyentett hármat, erősebben, mint az imént.

No de most se hallotta meg más, csak a legkisebbik szarvasocska.

- Nem halljátok - kiáltotta -, mintha a lányka hívna bennünket!

- Ugyan, ugyan, megint csak a füled csengett! - mondta a másik kettő. - Vagy tán a szél fütyült bele.

 

Jaj, szörnyen remegett most már a szegény lányka. Hol maradnak az ő szarvasocskái? A sárkány pedig hördült egyet, fújt, egyet, tüzes lehelete szinte a lányka lábát perzselte, s nekitámadt a második fának, harapta, morzsolta. Ledőlt az is hamarosan. A lányka éppen hogy átugorhatott róla a harmadik ciprusra.

 

- Tüstént leszállsz onnan - vicsorogta nekivadulva a sárkány -, úgy sincs többé menekülésed!

- Egy életem, egy halálom - mondta a kislány -, a fácskán az én helyem.

No, nekiugrott a sárkány a harmadik fának, rágta, morzsolta, de már elvásott az állkapcája, kicsorbultak a fogai a sok rágástól, hát lassabban végzett vele. Meg-megpihent közben, vicsorgatta vérese, nagy lapátfogait. A szegény lányka odafönn nem volt már se eleven, se holt. Összeszedte mégis utolsó erejét, s füttyentett három erőset, s hozzá még kiáltott is.

 

No, erre már hegyezte fülét mind a három szarvas, hallották egytől egyig a füttyszót, még jobban a kiáltást. Futottak is vissza, legelől a legkisebbik.

 

Közben pedig már dőlni készült a fa, elhajlott a törzse, s vele hajlott a föld felé a lányka. No, kitátotta a sárkány a torkát, hogy mint valami gyümölcsöt, szájával lelegelné, s nyomban elemésztené. Ám egyszerre csak, mint a villám, melléje ért a legkisebbik szarvas, nagyobb ugrott, fel az ág magosáig, Elkapta a szarvát a lányka, s illa berek, nádak, erek, már el is tűntek! Nagy, buta szemével csak ámult-bámult utánuk a sárkány.

 

No de nem sokáig! Arra riadt a beste féreg, hogy jobbról is, balról is nekiugrott egy-egy pompás szarvas, döfik, gyomrozzák, hogy nyakát behúzva, farkát lógatva futott vissza a kunyhójába. Ott is csak annyit tudott mondani, hogy: jaj, jaj!

 

A szarvasocskák pedig mint a szél, vitték a lánykát hazafelé az édesanyjához.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát odahaza az ólban a malac -, jön a lánykád hazafelé!

- Aranyból lesz az agyarad, ha valóra válik szavad - mondotta örvendezve az asszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta el magát a kakas -, jön a lánykád hazafelé!

- Rád aranytaréjt varázsolok, hogyha szavad beváltod - felelte vidáman a gazdasszony.

- Gazdasszonyom, gazdasszonyom - kiáltotta a tyúkocska - jön a lánykád hazafelé!

- Arany lesz a csőröd is, ha beszéded nem lesz hamis - mondta boldogan az asszony.

 

És íme, betoppant a három szarvas, nyomukban vidáman, repesve a kislány, Jaj, örvendezett, hogyne örvendezett volna az anyácska, jaj, boldog volt, hogyne lett volna boldog a lányka! Összeölelkeztek, össze csókolóztak, vége-hossza nincs a szónak. Malacon aranyagyar nőtt, tarajocska vertaranyból, kis csőröcske színaranyból. Boldogan éltek aztán mindhalálig, s ha sétált a lány a réten, mosolygott a nap az égen.

Készült 2007-ben. © Agostyán Faluház és Könyvtár | Impresszum