Nyitva tartás
Hétfő:
17:30 - 19:30
Szerda:
07:30 - 19:30
Péntek:
17:30 - 19:30

 

 

 

Agostyán Könyvtár kiállíás

Címünk:

2835 Tata-Agostyán,

Kossuth u. 31.

telefon: 06/30/691-0042

e-mail:

konyvtaragost@pr.hu

Tata-Agostyán  
 

 

Az elveszett fiú

Volt egyszer egy nagyon, de nagyon gazdag úr, olyan gazdag, hogy se szerit, se számát nem tudta a vagyonának. De mi haszna volt mindebből a nagy gazdagságból, amikor nem volt utódja, akire ezt a nagy vagyont ráhagyhatta volna. Nagy sokára aztán mégiscsak remélhette a felesége, hogy öreg napjaikra nem maradnak maguk. Nagy volt a reménység, még nagyobb a keresztelőre való készülődés. Mikor a gyerek születésének ideje már közeledett, azt álmodta az úr, hogy fia lesz, de úgy vigyázzanak, hogy tizenkét éves koráig a földhöz még csak hozzá se érjen, különben abban a pillanatban eltűnik.

 

Jól van. Megszületik a fiú, szép és egészséges. Az úr rögtön fogadott kilenc pesztonkát, akik majd sorjában ügyeljenek rá. Szigorúan intette őket, hogy a gyereket valamiképpen le ne tegyék, de soha még csak meg se érinthesse a földet. A pesztonkák becsületesen megtartották uruk parancsát, úgyhogy a fiút már csak egy pár nap választotta el a tizenkét éves korától, és földet még sohasem érintett; mindig csak a karjukon hordták vagy az aranyos bölcsőben ringatták. Az úr már előkészületeket is tett egy nagy vendégségre, hogy megünnepelje egyetlen fiának a súlyos balsorstól való megszabadulását.

 

Egyszer csak nagy lárma kerekedik az udvaron. A pesztonka, aki a gyereket éppen ringatta, szaladt az ablakhoz. Elfelejt mindent a kíváncsi fehérnép! Leteszi a fiúcskát a földre, és néz ki az udvarra, mint borjú az új kaput, úgy bámulja a veszekedőket.

Aztán elcsendesedett a lárma. A pesztra megint karjára akarta venni a fiút. De ki nem mondható, mennyire megrémült, mikor a gyereket nem találta sehol, és eszébe jutott az őr parancsa. Szörnyű sírásban tört ki, hogy akinek a házban csak lába volt, mind odagyűlt köréje. Szaladt az úr is, kérdi mi a baja, csak tán nem érte valami a gyereket. A szárazdajka reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Hosszas kérdezősködésre végre kivallotta, hogy mint történt a dolog.

Szörnyen elszomorodott az úr, hogy ilyen vigyázatlanság miatt oda lett minden reménye. Tüstént szolgákat küldött mindenfelé, hogy keressék a fiút. Parancsolt, könyörgött, nagy jutalmat ígért, krajcárként szórta az aranyakat. Kutatták a fiút eleget, de nem találták sehol. Úgy eltűnt, mintha csakugyan a föld nyelte volna el.

 

Eltelt egy kis idő, s a bánatos úrnak feltűnt, hogy a legszebb szobái egyikéből minden éjjel, pontosan éjfélkor lárma és panaszos jajgatás hallatszik. Egy ideig csak figyelte a dolgot, s hogy nem szűnt meg, erősen elhatározta, hogy végére jár a titoknak; de még az is eszébe jutott, hogy hátha az ő elveszett fia sír a szobában. Kihirdette tehát, hogy háromszáz arany üti a markát annak, aki csak egyetlenegy éjszakát is abban a szobában tölt.

 

Háromszáz arany szép pénz, szegény embernek mesebeli segítség. Így aztán akadt nem egy olyan, aki vállalkozott rá. De mikor jött az éjfél és elkezdődött a zajgás, inukba szállt a bátorságuk, gondolták, háromszáz aranyért nem érdemes az életet kockáztatni. Az úrnak sehogy sem sikerült megtudni, mi mozog, jajgat a szobában, a fia-e vagy valaki másfajta teremtés.

Nem messze az uraság házától lakott egy özvegy molnárné a három lányával. Olyan szegények volta, mint a templom egere, és bizony csak tengették az életüket. Hozzájuk is eljutott a híre a kísértetjárásnak, meg a háromszáz aranynak. Azt mondja egyszer a legidősebbik lány az anyjának:

 

- Édesanyám, minek nyomorogjunk mi csak mindig? Megpróbálom a szerencsét, elmegyek strázsálni arra az egy éjszakára, hátha kilesek valamit. Elkellene nekünk a háromszáz arany, igaz-e?

Megcsóválta fejét az anyja, egy kicsit elgondolkozott; de olyan nagy ínségben éltek, végül is megengedte a lányának, hogy tegyen próbát.

 

Elment tehát a molnárné legidősebb lánya a gazdag úrhoz és elmondta, hogy mit akar.

 

- Hát igazán volna kedves vállalkozni? - kérdezte az úr. - Jól van, lányom, próbáld meg a szerencsédet!

- Megpróbálom bizony - feleli a leány örvendezve, hogy az úr beleegyezett. De nagyon szépen kérném, adasson valamit velem a szobába, hogy egy kis vacsorát főzhessek magamnak, mert bizony reggel óta egy falat sem volt a számban.

Az úr nyomban hívatta a szakácsnét, és megparancsolta, hogy adjon a lánynak vacsorafőzéshez egyet s mást. A szakácsné rögtön hozott is mindenfélét, három vacsorára is elég lett volna. A molnárlány pedig vett belőle jócskán: kölest, zsírt, lisztet, sót meg tűzrevalót. Meggyújtott egy viaszgyertyát, azzal bement a szobába. Ott aztán tüzet rakott, feltette a lábasokat, megterített, ágyat is vetett. Főzött, főzött, észre sem vette, hogy eltelt az idő.

 

Üti az óra a tizenkettőt, és a szobában valami elkezd motozni, jajgatni. A molnárlány ijedten tekinget széjjel, vizsgálja a szobát szögletről szögletre. De sehol semmi, akár a tenyere minden - s csak motoz, jajgat valami. Aztán egyszerre csak elhallgat a zaj, és egy gyönyörű szép fiú áll előtte, s kedves hangon kérdi:

 

- Kinek főzöl vacsorát?

- Magamnak - feleli a leány.

Elszomorodott a szép kisfiú, és bánatos szemmel kérdezi tovább:

- És kinek terítettél?

- Magamnak - feleli újra a leány.

A fiúcska még jobban elszomorodott, könnyek is csillogtak a szép szürke szemében.

- És kinek vetettél ágyat?

- Magamnak - felelte a molnárné lánya harmadszor is.

Ekkor a kisfiú sírva fakadt, és a kezét tördelve eltűnt.

Reggel a molnárné lánya elmondta az úrnak, amit tudott. De azt, hogy a kisfiú elbúsult az ő válaszain, megtartotta magának. Hanem, amiért egy éjszaka a szobában hált, az úr leszámolt neki háromszáz aranyat.

Másnap éjszakára a középső leány indult útnak, és a nénje kioktatta, hogy mit tegyen és mit kell felelnie. Aszerint is tett: elment az úrhoz, és az beleegyezett mindenbe; vett magának a szakácsnétól kölest, zsírt, sót, tűzrevalót; meggyújtotta a viaszgyertyát, tüzet rakott, megterített, ágyat vetett és várt. Mikor a kisfiú megjelent és megkérdezte: - Kinek főzül, kinek terítettél, kinek vetettél ágyat? - egyre csak azt felelte: - Magamnak, magamnak, magamnak! - a fiúcska, úgy, mint tegnap, elsírta magát, kezét tördelte és - eltűnt.

 

Reggel mindent elmondott a leány az úrnak, csak azt hallgatta el, hogy a fiú sírt. Az őr pedig leszámolta neki is a háromszáz aranyat.

 

Harmadnap azt mondja a legkisebbik lány:

- Ej, nénéim, ha nektek sikerült fejenként háromszáz aranyat szerezni, elmegyek megpróbálom és is a szerencsém, talán csak kiállom a félelmet én is.

Az anyja, látván, hogy a két idősebbik lányának nem esett baja, elengedte, pedig ezt a lányát szerette a legjobban, meg hát a szép keresetük után most már nem is szenvedtek olyan ínséget.

A legkisebbik is, mint a nénjei, jelentkezett engedélyért az úrnál, kért magának a vacsorafőzéshez valamit, meggyújtotta a viaszgyertyát, és este bement a szobába. Tüzet rakott, feltette a lábast, megterített, ágyat vetett, és várta az éjfélt félelem és remény között.

Egyszer csak tizenkettőt üt az óra. Kezdődik a motozás, jajgatás. A legkisebbik molnárlány ijedten néz széjjel, szögletről szögletre jár a tekintete, de sehol semmi. A szoba akár a tenyere - s a motozás, jajgatás csak egyre tart. Aztán hirtelen elhallgat, és egy szép fiatal fiú áll előtte, s kedves hangon kérdi:

- Kinek főzöl?

Amint így ránézett a szép fiúra, mást gondolt, mint a nénjei és azt felelte:

- Magamnak tettem föl, de ha akarnál, jut neked is.

Mindjárt felderült egy kicsit a fiú borús homloka és megkérdezte:

- És az asztalt kinek terítetted meg?

- Magamnak terítettem, de ha akarod, neked is.

Mikor ezt mondta, könnyű mosoly futott át a kisfiú arcán.

- És ágyat kinek vetettél?

- Magamnak, de ha tetszik, neked is.

- Jaj de jó, jól tetted, hogy rólam sem feledkeztél meg. De várj egy kicsit, kérlek, várj még. Előbb elbúcsúzom a jótevőimtől, akik mostanáig gondomat viselték.

Akkor egyszerre langyos szellő támadt, és a szoba közepén mély szakadék tárult fel, amelybe a fiú szép csendesen leereszkedett. A molnárné legkisebbik lánya még éppen el tudta kapni a kabátja csücskét, s ereszkedett vele, hogy lássa, hová megy.

Egy másik világ tárult a szemük elé. Jobb felől egy aranyfolyó folyt, balról arany hegyek tündököltek, s előttük középütt ezerféle virággal telehintett gyönyörű rét zöldellt. Elöl ment a fiú egy ösvényen, a molnárné lánya pár lépéssel mögötte, csak úgy lábujjhegyen, hogy a gyerek valamiképp meg ne lássa.

Ahogy így mennek, elérnek egy ezüsterdőhöz. Még oda sem értek mindenféle állat szaladt ki elébük, egymás hegyén-hátán tolongtak a gyerek körül, felugráltak rá, és ő kedvesen, sorra simogatta őket. Eközben a molnárlány letört egy fáról egy gallyat, és bekötötte e kendője csücskébe, hogy valami emléket vigyen magával.

Továbbmentek, és most meg egy másik erdőhöz értek, amely aranyból volt. Közeledtükre sohasem látott, gyönyörű madarak serege röppent ki belőle. Énekeltek, körülrepkedték a fiút, a fejére vállára szálltak, és ő még egyszer utoljára kedvesen megsimogatta őket. A molnárné lánya megint letört egy gallyat egy fáról, és bekötötte a kendője sarkába, mert azt gondolta magában: "Ki tudja, elhiszi-e majd a két néném, hogy merre jártam és mit láttam?"

 

Mikor a fiú elbúcsúzott valamennyi jótevőjétől, megindult vissza ugyanazon az ösvénye, amelyen jött, a molnárlány pedig halkan, mindenütt a nyomában. A nyíláshoz érve most is megkapaszkodott a fiú kabátja csücskében, úgy szállt fel vele a szobába, amelyből az imént eltávoztak.

- No, elbúcsúztam már - mondta a fiú -, mos meg is vacsorázhatnánk.

A molnárlány asztalra tette, amit főzött. Leültek és jóízűen ettek. Amikor jól laktak, azt mondja a fiú:

- Most pedig le is fekhetnénk.

Lefeküdtek szépen a megvetett ágyba. De a molnárlány kettejük közé odatette az ezüst- meg az aranyágacskát. Nemsokára csendes álom ereszkedett a szemükre.

 

Másnap, már jó magasan járta nap - a molnárlány még nem jelentkezett az úrnál, miként azt a nénjei tetté. Az úr már türelmetlen volt, hanem azért várt még egy jó ideig. De mikor a lány akkor sem adott életjelt, azt gondolta, talán valami baja történt, s indult, hogy megnézze, hogy és mint áll a dolog. Csakhogy az ajtó erősen be volt reteszelve.

Végül is feltörette az úr az ajtót. Ki mondhatná el, mekkora öröm várta bent!

Az ágyban ott találta elveszett fiát a molnárlánnyal együtt. Akkor ébredtek fel álmukból a nagy zajra. Örült az apa, akár egy gyerek. Nagy vendégséget készíttetett íziben, meghívta rá a környék valamennyi uraságát, hogy azok is vele örüljenek.

De mikor a fiú meglátta maga mellett a két gallyat, csodálkozva mondta a molnárné lányának:

- Hát te velem voltál egész ott lent? No, ha ennyire hű vagy hozzám, tudd meg, hogy megszabadítottál. Ezekből a gallyakból pedig lesz két kastélyunk.

Azzal fogta a két gallyat, kihajította az ablakon, és abban a pillanatban két nagy kastély emelkedett ki a földből, egyik arany, másik ezüst; ebben a két kastélyban lakott azután a molnárné legkisebbik lánya a megszabadított szép fiatalemberrel s ott lakik mind a mai napig.

Készült 2007-ben. © Agostyán Faluház és Könyvtár | Impresszum